Mándy Iván Interjú

„A kávéházat viszont azonnal értettem”

MÁNDY IVÁNNAL BESZÉLGET MlHANCSIK ZSÓFIA

Közismert, hogy Ön délelőtt tizenegy óra tájban megtalálható itt az Andrássy úti Művész cukrászdában. Nem minden nap persze, de a Művész kedvenc helye. Miért szereti?

Mert a legotthonosabb. Légköre van. Ez nagyon ritka dolog. Nem egészen kávé­ház, de ez is jó benne. Mert így benne van a mai nyüzsgés is némileg. A mai lógás, locsogások, vég nélküli, reménytelen beszélgetések. Amitől életet kap az ember.

Miért reménytelen?

Hát valamiképpen reménytelen. Úgy eltűnnek életek. Tervek. Amit mindenki tud, de azért mondják, mondják, mondják. Mondjuk a magunkét. Na jó, azért én csinálom a magam dolgait. Aljas módon valószínűleg éppen ebből. Néha azt hi­szem, hogy egy úriember nem megy el írónak. Az író kifosztja mások életét. De mit csináljon szegény. Ez a dolga.

Azt mondja, félig kávéház. Noha cukrászda van rá kiírva. Mi a hangulati különbség a kettő között, miért más az egyikben ücsörögni, mint a másikban?

A kávéház meghittebb. Semmi kérkedés nincs benne. A cukrászdában néha van. Van rá alkalom legalábbis. Vagy volt. Mert már tulajdonképpen cukrászda sincs. A kávéház más. Mikor jó atyám iskolába vitt annak idején, akkor én az utcán azonnal elájultam. A szó szoros értelmében. Ő zseniális ember volt, felismerte a helyzetet, és mivel épp a Simplon kávéház mellett mentünk el, azonnal bevitt oda. Én azonnal magamhoz tértem. Valahogy rájöttem, a természetem jött rá, hogy itt tudok egyáltalán létezni. Az iskolában nekem egy jó percem nem volt. Hogy miért nézel ki az ablakon? Hát miért ne néznék? Hova nézzek? Rád? Nem fogtam fel. Azt hiszem, nekem egyetlen igazán jó tanárom volt, még a Lónyai református gimnáziumban, de hát azt Áprily Lajosnak hívták. Az tanár volt. A többi úgy püfölt, mint a répát. Ez nagyon hozzátartozott az iskolához.

Hogy nem lázadt föl ellene?

Akkor kicsaptak volna. Amit én nem vártam meg, mert otthagytam. Nem tuda­tosan vagy lázadóan, csak egyszerűen felesleges volt. Tudtam, hogy ez nekem nem megy. Ez is a Bodográf mozi előtt dőlt el. A Bodográfban volt A és B terem. Én mindig a B terembe jártam. Nem tudom, miért. Néha már abban is kétel­kedtem, hogy van-e tényleg A terem. Vagy oda csak túlvilági lények járnak? A Királyok királyát láttam egy vasárnap délutáni előadáson. Olyan szomorú nap volt, és mikor kiléptem abba az esős délutánba, azt mondtam, nem megyek holnap iskolába. Egyáltalán nem megyek iskolába. Apám rögtön azt mondta: jó, persze hogy nem mész. Én valószínűleg író leszek, mondtam. Te író vagy! Nagyon fon­tos, hogy legyen valaki, aki hisz az emberben. De az iskolát otthagytam. Úgyhogy ma is érettségi előtt ülök itt.

Mégis mi taszította ennyire?

Az egész. A légköre. Az volt az érzésem, és nem alaptalanul, hogy nem annyira nevelni – ez borzasztó szó -, szóval nem annyira tudást akarnak adni, hanem örök­ké fenyegetni akarnak. Az egész lényem ellene volt. Nem értettem. A kávéházat viszont azonnal értettem. Hogy a pincértől az újságosig mindenki azért jön oda, hogy valami jót tegyen az emberrel.

Mi az a jó, amit a pincér tehet az emberrel?

Például hogy jó kávét hoz. És közben lapokat nézek. Pláne akkor, mert akkor még mindenféle lap volt. Kül- és belföldi lapok, és igaziak voltak. A linkségeikkel együtt. Híreket hoztak, akartak valamit teremteni, valamiféle világot, összevesz­tek, időnként rosszul értesültek voltak, nem baj, de valami mindig érdekelte őket.

Vannak ma lapok a Művészben?

Nincsenek. Egy ideig mintha lettek volna, de aztán eltűntek. Az írók könyves- boltjában, ott vannak. Ők ott újra akarták teremteni a Japán kávéházat. Őriznek is belőle emlékeket. De valamiért nem sikerült. Én nagyon sajnálom, hogy annak idején nem jártam a Japánba. Nem volt rá pénzem. Persze akik oda jártak, segítet­tek egymáson, de rajtam nem tudtak volna segíteni, mert az én írásaim még nem­igen jelentek meg. De ahogy hallom, az nagyon jó hely lehetett. Igazi csoda. Ott tényleg törődtek az emberrel. Beszélgettek vele. A pincérrel bármikor el lehetett beszélgetni.

Annyira véletlen, hogy a pincér, aki kihozza a kávéját, milyen ember. „A “pincérrel beszél­getni: miért fontos ez?

Nem „a” pincérrel. Egy emberrel. A presszóslányokkal is nagyon szerettem be­szélgetni. Nagyon szeretem a lúdtalpas öreg pincéreket. A presszóslányokat né­mileg jobban. Nagyon értették a dolgukat. A kávéházi világ a pincéreké volt, a presszó világában általában már nők dolgoztak.

Valamelyes rendszerességgel ide jön délelőtt tizenegykor. Leül, és aztán mi történik? Mesélje el.

Bambán belebámulok a levegőbe. De mindig összeszedek valami párbeszédfosz­lányt. Szóval kihallgatom az embereket. És valamit leírok. De már például – és ez is hozzátartozik a légkörhöz – tollat, papírt vagy akár ötletet a lányoktól kérek. Attól a két-három lánytól, akik még a régi csapatból vannak. A többiektől nem. Ők talán nem is értenék. Nem is érdekli őket. A régiek még jobban benne éltek a helyben, volt valamilyen világuk, és azért mindig tűnődtek valamin. Nem olvas­ták agyon magukat, de tudták, miről van szó. Azonnal tudták, ki az a pofa, aki épp bejött a kávéházba. Ideggyógyászok is voltak. Noha én sose rumliztam, de nem is volt miért. Szóval csak fel kellett írni, hogy ők mit mondanak. Én ugyan nagyon bíztam a memóriámban, ami egy időben tényleg jó volt, most is elég jó, de az ember sose bízza el magát. Egyszer a világ legbutább kérdését tettem fel egy lánynak, egy kisasszonynak, aki akkoriban ment férjhez. Én ott voltam az esküvő­jén, és körülbelül három hét múlva megkérdeztem tőle – ami tényleg a világ legbutább kérdése hogy jó-e még a házassága. O csak rám nézett, és mondott valami olyat, ami egyszerre háromfelé nyitott utat. Ez az ihlet pillanata volt szá­momra. Nincs nálam cetli, na nem baj, nem is kérek, mondom – lusta pillanatom volt és elbizakodott pillanatom megjegyzem én ezt. Mit tesz Isten, nem jegyez­tem meg. Örök időkre elfelejtettem. Ez nagyon fájt. Úgyhogy azóta használom a cetlit. Móricz Zsigmondnak nagyon igaza volt – hiszen amit az emberről tudni lehet, azt ő körülbelül tudta is hogy mindig jegyzett. De azt hiszem, az ember nagyon keveset tudhat meg a másikról. Még önmagáról is. Nem biztos, hogy is­merem én magam.

Tudna még magának meglepetést okozni, úgy értiP

Lehetséges. Bár elég furcsa lenne. Apám, ő más volt. Tulajdonképpen nem is tudom, mit csinált. Az élet volt a műfaja. Írt újságot, verseket, de nem ez volt a fontos, hanem maga az élet. Berobogott, leült egy kávéházban és dumált, dumált, dumált. Ők vidékről jöttek fel Pestre, az a nemzedék, a régi, nagyon bátor és nagyon becsületes nemzedék, sok linkkel spékelve, ez természetes, de ők vál­lalták az életet. Nem úgy, hogy elhatározták egy szerda délelőtt, hogy na, én most bátor leszek. Hanem csak úgy mondták a magukét. A szövegükön nem változtat­tak. Emlékszem, még a Rákosi-időkben átordított nekem – én a Teleki tér egyik végén voltam, ő a másik végén, de ha közelebb lettünk volna egymáshoz, az sem lett volna veszélytelenebb -, szóval átkiabált, hogy te már el sem tudnád hinni, ez a Rákosi milyen okos fiú volt a Galilei-körben. Na jó, mondtam én magamban, menjünk haza. Ha még lehet. Szóval nem az, hogy a szappan drágább lett, persze, az is egy borzasztó dolog, de hogy egy értékes emberből ez lett! Ő úgy érezte, hogy egy lehetőség elveszett. Sose szerette persze Rákosit. Hát nem volt rajta mit szeretni.

Ez a magától értetődő bátorság a szókimondás bátorsága volt?

Nem tudták, hogy ez szókimondás. Föl se merült bennük. Most erről ez a vélemé­nyem, most ezt elmondom. Úgy, ahogy gondolom. Az egész valamiképpen szer­ves volt. Nem szeretem ezt a szót, de most nem tudom másként kifejezni ezt.

Az ön generációja mennyiben más, hozzájuk képest?

Jobban meggondolja, mit beszél. Sok seb érte. Háborúk, békék – az sem volt csekélység -, aztán megint háborúk: örök fenyegetés lógott a levegőben.

De hát az Ön generációját az atyák generációja nevelte, kellene, hogy hasonlítsanak hozzájuk.

Hasonlítottam én azért apámhoz. Például nemigen mondtam mást, mint amit gondoltam. Vagy úgy nem dícsértem meg soha senkit, hogy nem hittem benne, mondjuk a tehetségében. Csak én éreztem ezt a folytonos fenyegetettséget. Hogy az utca már nem utca, azt elvették tőlünk. Egy időben az olasz filmekből kaptam vissza: ott igazi emberek mentek végig igazi utcákon. Öregek, fáradtak, hajlott hátúak, de valahogy éltek. Én viszont mindig attól féltem, hogy valaki megszólít: maga miért járkál itt? Maga nem csinál semmit? Ráér? Ennyire ráér? Ez meg is történt egyébként, a Rákosi idők alatt persze. De én most csak magam­ról beszélek. Általánosítani soha nem szeretek. Isten őrizz. Hogy például a kalau­zok vagy a katonák ilyenek vagy olyanok, így számomra nincsenek emberek. Én egy arccal tudok mit kezdeni vagy semmit se kezdeni.

Volt az életének olyan időszaka, amelyre még nem ez a szorongás jellemző? Tehát amikor még inkább az édesapjára hasonlított?

Volt, egészen kiskoromban. Még mielőtt az apám az iskola elől bevitt a Simplonba. Kávéházi ember volt, tudta, hova kell engem vinni. Bár az iskoláit ő azért elvégezte.

Ő s Simplonon kívül máshová is járt?

A New Yorkba is. De nem gyakran. Nyilván az drágább volt. Meg az Abbáziába. Mindig csapatban jártak. Vagy otthon. Amikor még lakásunk volt. Amikor már nem volt, akkor mindenki eltűnt mellőle. De valahogy nem csodálkozott rajta. Persze, mindig tudtam, hogy linkóciak, mondta, de nem fontos. Azért fájt neki.

És az Ön kávéházi élete – a Simplon-történet után – mikor kezdődött?

Az már a presszókorszakra esik. A Darling eszpresszó volt az első. A Károlyi kert mellett egy kis utcában. Már régen megszűnt. De akkor az úgynevezett hallgató írók, akik írni ugyan írhattak, de már nem jelenhettek meg, akik nem a napi házi feladatokat írták, oda húzódtunk be, és megbeszéltük az életet. Nyilván volt kö­zönségünk, volt, aki a szavainkat jegyezte. Nem azért, mert gyöngyszemek vol­tak, hanem bizonyos érdeklődésből.

Vagyis Önökre voltak állítva ezek az emberek.

Alighanem. Néha szinte öntudatlanul. Valamelyik írótársam egy délelőtt bejött a zsúfolt Darlingba, megállt az ajtóban, 51-ben volt ez, és odaszólt nekem: Iván, te még mindig az amerikaiakat várod? Á, nem, mondom, nem gondolok rájuk annyit, mint te. Abban a pillanatban eltűnt. Elég jellemző párbeszéd. Aztán bezárták a Darlingot. Talán az egyik utolsó presszó volt, amit államosítottak. Maga a Simplon is tönkrement. El is tűnt. Talán posta lett belőle. Nagyon csendes, nagyon kedves kávéház volt, ott a Népszínház utca sarkán. Gipszfigurák voltak a páholyok olda­lán. Karinthy Frigyes, Márkus László, az Opera igazgatója jártak oda, és rengete­gen mások.

Maradt a Művész, tudom, hogy jár a Fészekbe, és még?

Máshova nemigen. Jártam a Lukácsba, amit egy időben Különlegességinek hív­tak. Rémes, az elnevezéseik mindig esetlenek, reménytelenek voltak. A Bodográf mozi ezzel a névvel nagyon jó volt. Aztán Bányásznak hívták. De ezt nem lehet egy lánynak mondani, hogy gyere, menjünk a Bányászba. És ez nem a bá­nyászok ellen szól, az Isten szerelmére! Éppen hogy mellettük. Más a helyük, más a szerepük. Egy mozit így nem lehet hívni. Hát tudni kell, hogy mi az a mozi! De többek között ezt sem tudták. Stílusuk nem volt, érzékük nem volt, és szere­tetük nem volt.

Mikor bezárt a Darling, hova ment?

A Károlyi kertbe. Azt nem államosították. Különben is én nagyon szerettem az utcán csavarogni. Csatangolni, bámészkodni, üldögélni, eltűnődni.

Írni szokott még itt, a Művészben?

Most már nem. Inkább otthon. Otthonosabb otthon. De néha írtam itt. Amikor még a beteg szüleimmel éltem, akkor az úgynevezett Különlegességiben, de ne­vezzük csak Lukácsnak, rengeteget dolgoztam. Már kora reggel ott dörömböltem, elővettem a cetliket, megittam a kávémat, akkor még szimpla is volt, és dolgoz­tam. Az ablak mellett. Az utolsó előtti asztal volt az enyém.

Itt is van asztala?

Igen, van. A belső részben, de ott most valami rendezvény van. A mellékhelyi­ségek melletti asztal. Itt egyébként mindjárt az első asztalnál Erdődy János ül. Évtizedek óta. Nagyon sokat meg lehet tőle tudni a régebbi dolgokról és a még régebbi dolgokról. Ahogy mondani szokás, anyaga van. Ami belülről jön.

Ön meg összegyűjti a fejében a sok apróságot…

Nem, összegyűlik. Persze van, ami tudatos. Van, amit megcélzok. Hogy most abba a kapualjba valamiért bemegyek. Nagyon szeretem a kapualjakat. Érdekelnek. És ugyan nem akarok ennek reklámot csinálni, de elmondom, hogy nagyon szere­tem levinni például a szemetesvödröt. Mert közben ezen a hosszú úton, a lépcsőn lefelé, vagy ha van lift, a liften lefelé, nagyon sok mindenkivei találkozom. Akik­kel ha két szót is, de el lehet dumálni. Nyilván valamit szidunk. És hát nem egészen haszontalan párbeszédek ezek, mert ha valami megvalósulna belőlük, talán még jó is lehetne. Mert hozzátartozik az életükhöz. Akarnak valamit, ami vagy sikerült, vagy nem, általában inkább nem, de valami, ami igazán fontos volt, nekik, nekem. Aztán megyünk tovább a vödörrel.

Ennyire szeret beszélgetni?

Nem mindig. Vagy inkább attól függ, kivel. Van, aki azzal kezdte, egy újságíró, hogy igen, derék dolog, hogy írok, meg hát azok egészen jó dolgok, ő tulajdonkép­pen szereti is, csak én borzasztóan visszavonult vagyok, és nem ismerem az életet. Mondom, hogy lehet az életet ismerni? Erre nem tudott felelni.

Nyilván úgy értette, hogy Ön apróságokkal, finomságokkal hangulatokkal van tisztában, és nem a kemény szociológiai tényekkel. Az ő számára meg az a világ és az a szemléletmód volt halálosan idegen, ami az Öné.

Igen. Pontosan. De ő nem ismerte a valóságot! Saját szakmáját nem ismerte. Föl­merültek régi újságíró nevek, sejtelme sem volt, hogy ezek valaha léteztek, újsá­got írtak és újságot teremtettek. Olykor a semmiből. Voltak, és akartak valamit.

A szépírók meg az újságírók közös társaság volt annak idején?

Nem.

Csak annyiban, amennyiben mindkét tevékenységet űzték. Mint mondjuk Kosztolányi.

Így igen. Kosztolányi. Vagy Molnár Ferenc, aki végig újságírónak tartotta magát. És nagyon jól csinálta azt is. De erre már senki nem emlékszik. Ha mondom, rám merednek.

Vagy Ady.

Mekkora újságíró volt! Egyike a legjobbaknak. Ragyogó elme volt. De itt min­denkiről mindjárt kialakítanak egy képet. Például akkoriban azt mondták: hát igen, ha Ady élne, egész biztos nyilas lenne. Mert hogy mindig olyan hőzöngő volt. Lenne a frászt, mondtam. Szó sincs róla! Kiválóan becsületes ember volt, és sokkal okosabb, bátrabb, mint hogy ilyesmi valaha is megtörténhetett volna vele.

Mondja, nem zavarja ez az elképesztő zaj, ami az Andrássy útról most is behallatszik?

Nem, beleolvad ebbe a közegbe. Ez úgy elrohan, és rögtön jön egy másik.

Bár nyilván zavarja, ha azt mondja, az utóbbi időben inkább otthon ír.

Mert jó az otthonom. Nagyon furcsa életem volt, mert a viszonylagos jómódtól, ami a Gyár utcában – ma Jókai utca – kezdődött, miután ott születtem, a szegény­ségig, a nyomorig minden volt benne. Három évig úgy éltünk, hogy tényleg a földön aludtam. Amivel persze nem kell kérkedni, az ember ettől nem lesz jobb író. Csak szomorú.

És az ember életének tényeihez hozzátartozik.

Hát hogyne. Meg a télikabáthoz, ami az ágy volt. Sok mindenhez hozzátartozik. Világok nyíltak meg. Nem kellett volna megnyílniuk, de nem volt érdektelen. Általában atyám mindig érdekes életet biztosított a számomra. Gyakran nem tud­tam, mikor haza indultam, hogy haza tudok-e menni. Mert a háziúr esetleg lekap­csolta a lakást. Bezárta. Atyámat meg kilökte, mélységes és hosszadalmas tarto­zások miatt. Ha szállodában laktunk, annak meg a rémsége a franciakulcs volt. Mert ha a lakó nem fizetett, egy idő után csak ki kellett tenni. Na most a kulcsot vissza lehetett lopni. Apám ugyan nem lopta vissza, de úgy intézte a dolgokat, mondjuk megfőzte a szálloda tulaját, hogy maradhassunk. De a portásokat nem mindig lehetett megfőzni. Azok berakták a franciakulcsot. Azt aztán nem lehetett kulccsal áttörni.

Berakták, hova?

A zárba. Mi a második emelet negyvenhétben laktunk a Hotel Adriában, és ha berakták a franciakulcsot, azt ember ki nem nyitotta. A szállodát egyébként na­ponta kellett fizetni. Vagy kellett volna. Nem mindig sikerült. De hát ezek régi történetek. Egy régi városból.

Ön életében többfajta Budapestet is ismert. Ezt a mait milyennek tartja?

Ez nagyon kevert. Sok fölösleges butaság jön ki belőle, azt hiszem. Gyűlölködés. A gyűlölködést sose értettem. Senkinek sem okoz boldogságot. Eredményt nem hoz. Az ostoba dolgok még üzletileg is rosszak. Nem véletlen, hogy minden dik­tatúra csődtömeggel végződött. És nagyon sokat szavalnak. Nem szeretem a szavalókórusokat. Akiknek mindig megvan mindenre a szövegük. Csak éppen döng az ürességtől. Nagyon sok jót lehetne tenni ehelyett. Vagy éppen bambán bele­bámulni a levegőbe. Az még mindig sokkal több eredményt hoz.

És mi a kevertség jó eleme?

Az, hogy nagyon sok mindenki felbukkan benne. Váratlan figurák merülnek fel, váratlan szövegekkel. Valószínűleg maga a kevertsége jó. Hogy mégiscsak moz­gásban van az egész. És az utca. Hát az adja a várost. Az fogadja be az embereket. Vagy nem fogadja be. Nagyon hozzátartozik az ember életéhez.

Mitől befogadó egy utca?

Hogy lénye van. Hogy ide jöhetsz, benézhetsz ebbe a kapualjba. Nem véletlen, hogy az embert néha gyanakodva kinézik egy kapualjból. Az nem befogadó. Na persze az ember nem az. Nagyon gyakran néztek rám így. Teljesen ártatlanul bementem egy kapualjba, csak körülnéztem, hogy milyen kedves. Nyilván azt hitték, hogy meg akarom szerezni. Gyanakodva kinéztek…volna, ha ki tudtak volna nézni. De azért voltam olyan egészségesen szemtelen, hogy ott maradjak. Akkor viszont egy másik szomorú dolog történt, azt hitték, hogy ennek valami hatalma lehet, ez Valaki, ez nem megy ki, ez itt maradt. Erre vigyázni kell, nem kell vele gorombának lenni, de nagyon szemmel kell tartani. Hát nem kell. Egyébként gyönyörű kapualjak vannak, csoda díszekkel és figurákkal és alakokkal és népekkel; vastagon ül rajtuk a por. De még így is megmarad bennük valami nemesség. A lényük nemessége.

Mondja, mi lesz, ha ezt a cukrászdát elveszik, Öntől is.

Hát azt nem tudom. Bár talán nem veszik el, mert már eladták. Szó volt autósza­lonról, sok minden másról, de hála Istennek, egyik sem valósult meg. Hogy az illetők, akik megvették, tudják-e majd úgy kezelni, ahogy egy cukrászdát kell…. Én persze nem tudok tanácsot adni, hogy kell egy cukrászdát kezelni, mindegyiket másként, a maga természete szerint. De hogy felismerik-e a helyzetet és a helyet, amivel törődni kellene, azt nem tudom. Őszintén remélem. Mert arra még sose jöttek rá, hogy ha ezt az asztalt mondjuk oda teszem, akkor az már nem ez az asztal. Más.